A kobudo stílusai 1609 után alakultak ki Okinawa szigetén, amikor betiltották a lakosság körében a fegyverviselést. Ekkor fejlõdött ki - nagyrészt titokban - a sorozatos támadásoknak köszönhetõen a kobudo és a karate-do stílusok mozgásanyaga.
budo: a harc útja
A kobudo az okinavai fegyveres harcmûvészet, ahol fegyverként mindennapi gazdálkodásban használt eszközöket, fadarabot, a cséphadarót, kötéldarabot vagy más, ezekhez hasonló hétköznapi tárgyat alkalmaztak. A kobudot a mesterek által hosszú évek alatt kidolgozott technika és a gyakorló testi ügyessége, találékonysága jellemezte.
Ma a kobudo legfõbb célja (minden más Budo stílushoz hasonlóan) a személyiség fejlesztése, az önismeret kialakítása, az emberi képességek határainak kitolása.
A kobudo gyakorlás során a tanulók nemcsak a fegyverekkel foglalkoznak. Megismerkednek pusztakezes önvédelmi, küzdelmi, esés- és dobástechnikákkal is. A kobudo legismertebb eszközei mára már önálló életre keltek. A mindig is létezõ bo-jitsu mellett megjelent a tonfa és a nunchaku is az önálló stílusok, küzdõsportok sorában. E két stílusban már vannak versenyek és itt inkább beszélhetünk versenysportról, mint harcmûvészetrõl.
Történet:
A Kobudo történetével kapcsolatban a leghitelesebb okinawai forrás az Omorososhi címû korabeli könyv, mely 1500 hosszabb-rövidebb versbõl áll. Ezek mind ryukyu dialektusban íródtak a 13. és a 17. század között. A versek bemutatják az akkori kultúrát, társadalmat, politikai változásokat és az okinawaiak mindennapjait. Ebbõl derül ki az is, hogy az okinawaiak is ismerték és használták a páncélt, a sisakot, valamint a hajlított kardot, akárcsak a szamurájok. Sajnos a bo-t és a sai-t tartalmazó részek elvesztek. Az Omorososhi (ma hozzáférhetõ részei) által említett egyetlen kobudo-fegyver a Jo.
Mivel a karddal felfegyverzett okinawaiak komoly ellenfelei lehettek volna a japán szamurájoknak, 1609-ben a Satsuma invázió idején betiltották a lakosság körében a fegyvertartást, ekkor indult rohamos fejlõdésnek az Okinawa-Te (a Karate-do elõdje) és a Kobudo.
Az eredetileg mezõgazdasági eszközök hamarosan fegyverként éltek tovább, titokban adták át a mesterek tudásukat, fõleg családon belül. Az akkori stílusok között sok olyan volt, mely csak 1-2 fegyver használatát oktatta. Mára már a kobudo minden stílusában több fegyvert használnak. Az öt alapfegyver: bo, sai (eredetileg aratókés), nunchaku (cséphadaró), tonfa (a kézihajtású gabonaörlõ hajtókarja volt), kama (sarló); a stílusok legföbb fegyvere a bot (bo). Vannak ugyanakkor különleges fegyverek, mint például az eku, a timbei és a santetsu-kon.
A kobudo klasszikusan okinawai stílus, mely mára már nemzetközi és több iskolára bomlik. Az egyes iskolák egymástól függetlenül mûködnek (Ryukyu Kobudo, Goshin Kobudo, Okinawa Kobudo, Shorin-ryu Karate Kobudo, Kempo Kobudo, Matayoshi Kobudo, Aragaki Kobudo, Iaido-Kobudo, stb.) A kobudo stílusokban nincsenek versenyek, de sokszor követelmény a valós harci (küzdelmi) tudás, mely fejlesztéséhez a mesterek különbözõ módszereket dolgoztak ki az elmúlt néhány évtizedben (védõfelszerelések, küzdelmi szabályok, biztonsági eszközök, stb.)
Hazánkban is több stílus található meg, melyek egymástól teljesen függetlenül, saját vizsga- és szabályrendszer alapján mûködnek egymás mellett.
Fegyverek:
A mai kobudóban használt fegyverek között találunk bot tipus fegyvereket (hosszúbot (tenkai), ládzsa), hajlékony fegyvereket (kötéldarab, öv, sál, lánc, nunchaku), szúró vágó fegyvereket, illetve más különleges fegyvereket (nyilak, fúvócsõ, bokszer)
Bot
Az egyenes bot (japánul bo, Kinában kon) az egyik legelsõ fegyvernek számit. Használatát szinte minden õsi kultúrában megtaláljuk. Késõbb különbõzõ heggyel, horoggal, éllel nõvelték hatékonyságát, de az alapvetõ fogásmódok, támadó- és védõtechnikák hasonlóak maradtak. Ezen technikák nagy részét a legendás Shaolin kolostoról (Kina) származtatják.
Okinawán szintén kialakultak jellegzetes és nem kevésbé hatékony technikák. A technikai elemek a bot hosszához igazodtak. Okinawán legkedveltebb a 6 shakus (1 shaku 30-48 cm) bot a tenkai, amit eredetileg viztartályok, málhazsákok cipelésére használtak - ami 182,88 cm hosszú-, de használnak ennél rövidebb (120,70-80 cm-es) botokat is. Jól alkalmazva az erõkarra és a teherkarra vonatkozó fizikai törvényeket egy gyengébb fizikumú küzdõ kiegyenlitheti a bottal a testsúlybeli különbségeket.
Tonfa
Eredetét illetõen több feltevés ismert. A legegyszerûbbnek az látszott, hogy ültetõfáról van szó, amellyel kis lyukakat szúrtak a földbe, magok vagy növénypalánták számára. Mélyrehatóbb vizsgálatok azt valószinûsitik, hogy a kézi rizsõrlõ malomnak a hajtókarjával azonos. A tonfával a nagyobb kiterjedésû, de kevésbé érzékeny szerveket volt érdemes támadni (végtagok, hasi és mellkasi szervek). Másrészt a tonfa blokkolásnál is kiválóan alkalmazható és nagyobb hatótávolságot tesz lehetõvé. Ez az eszköz is a bot tipusu fegyverek csoportjába tartozik. A tonfa technikák általában a hagyományos okinavai karatéra épülnek. A lényegét tekintve azokkal azonosak. A mesterek a technikák sokaságát a tonfa esetében is formagyakorlatokban foglalták össze. Ezek közül ma csak a Hamahiga és Yaraguwa nevü kata ismert.
Sai
A sai szintén a bottípusú fegyverek családjába tartozik. Alkalmazási köre hasonló a tonfáéhoz. A sai fémbõl készült, tehát igen hatékony ellenszere akár a kardnak is (védésnél). Támadásnál pedig a tonfánál is keményebb ütéseket lehet vele kivitelezni.
A sai eredetét tekintve az egyik feltételezés, hogy hozzá hasonló eszköz a halászok csónakjában az evezõvilla szerepét töltötte be. Mások szerint a sai szénrakó vasvillának a feje. Délkelet-ázsia számos vidékén találkozhatunk hasonló fegyverrel. Használata a karatére épül. Tulajdonképpen a kéz meghosszabitásaként használták. A sai-jal végzett számos formagyakorlat ma is ismert. A legtöbb karatetechnika végrehajtható vele.
Nunchaku
A nunchaku a lánc-kötél és a bot típusú fegyverek közötti átmenetet képviseli. A nyeleket külön-külön, vagy összefogva botvédéseket, ütéseket vagy feszitéseket hajthatunk végre. Ugyanakkor az egyik véget lenditva láncra, ostorra jellemzõ csapásokat tudunk kivitelezni.
A nunchaku pontos eredete, egykori rendeltetése ugyanolyan homályos, mint a többi kobudo fegyveré. A legelterjedtebb variáció szerint cséphadaró volt, több kutató szerint pedig nem cséplésre, hanem más termények (pl. babnak) péppé dolgozására szolgált. Akkoriban a nunchakut még nem lánccal, hanem kötéllel erõsitették össze. A nunchaku is a karatéra épül, másrészt viszont a hajlékonyságában rejlõ plussz alkalmazási technikák kiegészitik, szinesitik a karatét. A lendítések, ostorozások megnövelik a küzdõ "hatótávolságát.
Kama
A kama lényegét tekintve eltér a többi fegyvertõl. A borotvaéles pengéjû kama nagyon is jól beilleszkedik a vérfagyasztó, gyilkos kinézetü "szúró-vágó" fegyverek (kardok, szablyák, bárdok, harci csillagok) véget nem érõ arzenáljába. A kobudoban ez az egyetlen éllel rendelkezõ fegyver. Okinawán az összes éllel rendelkezõ fegyvert betiltották a sziget új urai. A termést persze továbbra is le kellett aratni. Ezért ez a hosszú nyelü sarló nem minõsült fegyvernek. Ez a fegyver veszélyessége miatt nem felel meg a mai budoharcosok igényeinek. Ma már Japánban is csak két formagyakorlatot tartanak nyilván: Kamigawa, Tozan.
Suriken
A shuriken az elnevezés valójában csak az egyenes, egy- illetve kéthegyü dobókésekre, kis dárdácskákra vonatkozik. Még precizebb elnevezése: bo-shuriken. A csillag alakú dobófegyvert pedig helyesen shakennek kell neveznünk (hira-shuriken). Ezt a fegyvert szinte sohasem használták (vagy akarták használni) emberi élet kioltására. Az önvédelmi szituációkban idõnyerésre alkalmazták.
A pogárháborúk korában 15 sz. a hadviselést még a test-test elleni küzdés jellemezte. Ezekben a párharcokban gyakran még a hosszabb vágó fegyverek is használhatatlanoknak bizonyultak, mivel a harcosok testét páncél fedte. Ezért népszerûvé vált egy nagyon rövid, de vastag, erõs tõr, amellyel be lehetett döfni a páncél lemezei közé. Ezért ezt a fegyvert yoroi doshinak vagyis páncéllyukasztónak nevezték el. Kb. 18-23 cm gyakran kétélû, hogy mindkét iráõnyban lehessen vágni vele, és általában a karddal ellenkezõ oldalon, vagyis az öv jobb oldalán viselték.
Küzdelem közben arra törekedtek, hogy megdobják az ellenfelet. Ezt leszoritás, izületi szoritás követte, majd a páncéllyukasztó segitségével végeztek az ellenféllel. Ebbõl a harci stilusból alakult ki a jujutsu technikák egy része. Ezeknél a törrel végrehajtott csapástechnikáknál olykor elõfordult, hogy dobták a tört, ha az ellenfél nem állt túlságosan messze.
A legérdekesebb az az állitás, mely szerint "névjegykártyaként" hagyták a szamurájok az ellenfél testében, hogy a magisztrátusi hivatal pontosan könyvelhesse rekordjaikat.
Tehát a shuriken és változatai nemcsak ninjafegyverek.
A shuriken elnevezés is szó szerint: "kézben elrejteni, tartani". Ez arra utal, hogy egyfajta tõrként, bokszerként is használható a fegyver.
Szervezetek:
International Budo Federation - Hollandia- alapító: Piet Schonewille
Linkek:
www.ibf-international.com