A szumó Japán hagyományos nemzeti sportága. A szumó küzdelem során a cél: kiszorítani az ellenfelet a körbõl vagy valamelyik testrészét (kivéve természetesen a talpát) a küzdõtérre (mely egy 4,55 m átmérõjû kör) érintetni. Van egy játékvezetõ és néhány döntõbíró, akik figyelemmel kísérik a mérkõzést, és eldöntik, hogy ki a gyõztes. Ezek a küzdelmek átlagosan néhány másodpercig tartanak, bár néhány izgalmas összecsapás 2-3 percig is eltarthat. A küzdõfeleknek tilos hajat húzni, szemet nyomni és ököllel ütni. A szumóban nyomást, gáncsolást, pofozást és különbözõ testdobásokat lehet látni.
Mivel a japánok egészen a VIII. századig nem õriztek meg írásos emlékeket, lehetetlen tudni, a legendáktól eltekintve, hogy a szumó pontosan mikor jelent meg elõször Japánban. Bár õsi falfestmények jelzik, hogy az eredete valóban nagyon régi. A történelem elõtti idõkben a szumó fõleg mezõgazdasági rítus volt, imádság a jó termésért.
A szumó elsõ írásos említését a Kodzsikiben (Régi Dolgok Krónikája), egy 712-bõl származó könyvben találhatjuk, amely a japán írás legrégibb fennmaradt emléke. A Kodzsiki leír egy legendát arról, hogy a japán szigetek birtoklását hogyan döntötte el egy szumómérkõzés. A könyv szerint 2500 évvel ezelõtt Takemikazucsi és Takeminakata istenek Izumo partjainál a Japán-tenger mellett, a mai Simane-tartományban viaskodtak, míg végül az utóbbi veszített. Így a szigetek ellenõrzését átengedték a Takemikazucsi által vezetett japán népnek, aki állítólag megalapította a császári családot, amelybõl a mai uralkodó vezeti le az eredetét.
A III-VI. századból származnak azok a régészeti leletek, amelyek a szumó széleskörû elterjedését és a sport új funkciókkal való felruházását tanúsítják.
Az elsõ, történetileg hiteles mérkõzés 642-ben volt, amikor Kogjoku császárnõ (642-45) összehívta a palota testõreit és az ország válogatott erõs vitézeit (kondei), mutassanak be szumót, hogy szórakoztassák a koreai Paekcse (más források szerint Kudara) udvar követeit. A késõbbi feljegyzések szerint szumót adtak elõ a császári udvar összejövetelein, beleértve a koronázási szertartásokat is. A "tenran-zumót" (a császár jelenlétében elõadott szumó) ma is be szokták mutatni, habár más formában.
A Nara-korszakban (710-794) alakult ki a "szumó-szemlélés" (szumai-no-szecsie) udvari szertartása. A szumótornákat magában a császári palotában tartották. A Heian-korszakban (794-1185) pedig már rendszeresen folytak tornák. A császári udvarban többet is tartottak egy évben.
A birkózókat, akiket akkor szumaibitóknak neveztek, szerte az egész országból válogatták. A toborzók a császári gárda legmagasabb rangú tagjai voltak, akik minden torna elõtt elutaztak Japán legtávolabbi szegleteibe is, hogy kiválogassák a legerõsebb harcosokat, a szumaibitókat. Ebben az idõben már kialakult a tornák rendje, a mérkõzések és a bíráskodás szabályrendszere.
Minden egyes szumaibito körülbelül 20 mérkõzést vívott a torna során. Dohjó (küzdõtér) akkor még nem volt. A küzdelem egy semmivel sem határolt térségben folyt, és az volt a gyõztes, aki az ellenfelét a földre tudta kényszeríteni. A birkózóknak tilos volt az ellenfél haját megragadni, ököllel ütni a fejét vagy az ellenfelet megrúgni. A tornagyõztes az volt, aki, akárcsak manapság, a legtöbb gyõzelmet tudta felmutatni. Ha két szumaibitónak ugyanannyi gyõzelme volt, akkor egy döntõ mérkõzésen vívtak meg egymással. Már ekkor létezett a felkészülés, a startpozíció (neri-ai) és a megismételt kezdés (sikiri-naosi) fogalma. A bíró köteles volt figyelemmel kísérni a birkózók összehangolt startját, és sikiri-naosit elrendelni, ha valaki téves kezdést követett el. Ebben az idõszakban állt össze a torna rituáléja is, és szabályozták a szumaibitók felszerelését is. A mérkõzéseken a birkózók ágyékkötõben jelentek meg (toszagi), igaz, az nem ismeretes, hogy úgy kötötték-e fel azt, mint ma, vagy egyszerûen csak a derekukra kötötték.
A XII. században a katonai rend (busi) megerõsõdése és a császári hatalom meggyöngülése az egyes tornák közötti egyre nagyobb szünetekhez vezetett, és a Sóan-korszak negyedik évében (1174) a "szumószemlélés" mint udvari szertartás utolsó alkalommal került megtartásra. A császári rituáléknak ez a fejezete négy évszázadra le lett zárva.
Az elsõ kamakurai sógunátus (1185-1392) megalapítása után a szumó mindinkább a harcosok által gyakorolt harcmûvészetté vált. A Muromacsi-korszakban (1392-1568), az Asikaga sógunok dinasztiája idején tökélesedtek a torna szertartásai, a küzdelem és a bíráskodás szabályai és tulajdonképpen ekkor kezdték el lerakni a professzionális szumó alapjait. A birkózás ezen hadi fajtájával párhuzamosan országszerte terjedni kezdett a "népies" szumó, amely eredetét a legõsibb rituális mérkõzésekhez vezeti vissza, s amelyet az isteneknek mutattak be áldozatul, a betakarítások, építkezések megkezdése vagy hídavatások alkalmával.
Az Asikaga-sógunátus uralkodásának második felében, az úgynevezett Szengoku Dzsidai (háborúzó tartományok idõszaka, 1467-1568) idején vált a szumó igazi tömeglátványossággá. Virágzott mind a lovagi, mind a "népies" szumó. A birkózók nemcsak nagylelkû adományokat kaptak, de szamuráj rangot is. A korszak végén megjelentek a szumótorik elsõ hivatásos egyesületei, ezek a mai hivatásos klubok (heják) elõfutárai voltak. Saját szabályzataik is voltak, de még alacsony volt a létszámuk, 8-10 ember tartozott egy egyesülethez, és anyagilag nagyban függtek a helyi daimjók támogatásától.
További fejlõdéséhez a szumó az Edo-korszakban (1603-1868) kapott új lendületet, amikor a Tokugava Iejaszu sógun által véghezvitt országegyesítés után Japánban új politikai és társadalmi-gazdasági helyzet állt elõ, amely elõsegítette a kereskedelem, kézmûvesség, a mûvészetek fejlõdését.
Különösen hevesen terjedt ebben az idõszakban a "népies" szumó. Paraszti közösségek, kézmûves és kereskedõ céhek rendszeresen szerveztek mérkõzéseket és nagy tornákat. A "tiszta", lovagi szumó eltûnésének veszélye miatt aggódó sógunátus a XVIII. század elején külön rendeletekkel igyekezett betiltani az "utcai" szumót. Ez természetesen sikertelennek bizonyult, és néhány év múlva a rendeleteket gyakorlatilag visszavonták. Egy új rendelettel "jótékonysági" tornáknak külön erre a célra létrehozott helyszíneken való megtartását szorgalmazták.
Japán három legnagyobb városában, Oszakában, Kiotóban és az új fõvárosban, Edóban (Tokió) a XVIII. században már léteztek a rikisik (szumó birkózók) professzionális szervezetei, amelyeket a kézmûvescéhek mintájára hoztak létre. A XVIII. század végének "jótékonysági" tornáin már csak ezeknek a szervezeteknek a tagjai vehettek részt.
Ezidõtájt megjelentek a szumómérkõzések megtartására kijelölt külön helyszínek. Véglegesen meghatározták a küzdelem elõírásait, a szabályzatot és a tornák rituáléját, megerõsítették a bíráskodás rendszerét, ezek kis változtatásokkal a mai napig is érvényesek. Ugyanekkor kezdték el kialakítani és összehangolni a szumó rangok rendszerét, és megjelent a legmagasabb cím, a jokozuna is.
Az 1800-as évek végén a nyugati modernizáció bevezetésével egyidõben Japán kultúrális és társadalmi életében bekövetkezõ változások hatására a szumó sportág rövid ideig válságba került, melyet csak az össznépi szeretet és maguk a szumótorik erõfeszítései tudták leküzdeni.
Ezt követõen egészen a második világháború kezdetéig a szumó mindenféle válság nélkül fejlõdhetett, végérvényesen kivívta az egész nemzet szeretetét és támogatását, a császártól a legegyszerûbb emberig.
A szumó fejlõdésének jelentõs mérföldköve volt 1928, amikor megkezdõdtek a tornák élõ rádióközvetítései. Ekkor több új szabályt is bevezettek, melyeknek köszönhetõen a szumótornák jóval dinamikusabbak és látványosabbak lettek.
A II. világháborút követõ években a szumónak megint nehéz megpróbáltatásokon kellett átesnie. A demokratizálódás új hullámának csúcsán az ország modernizálásának leghevesebb hívei ki akarták ebrudalni a japán nép õsi kincsét. De, mint egy évszázaddal ezelõtt is, az emberek ragaszkodása, szeretete és a japán társadalom felsõ köreinek figyelme megmentették a szumót.
A hatvanas évek közepétõl a Japán Szumószövetség külföldre is szervez bemutató tornákat, legutóbb 1998-ban jártak a két felsõ osztály tagjai, a szekitorik Ausztráliában és Kanadában.
Hazai szervezet:
Magyar Sumó Szövetség
Forrás: www.szumo.hu